Kósa Ruben
táncos, koreográfus, művészeti vezető
Van már akkora távolság, hogy visszanézve minden, ami valaha véletlennek tűnt, sorsszerűnek látszik: az életem összeforrt a néptánccal, és ennél jobb nem is történhetett volna velem.
közösségi média
Még mindig hallom, ahogy fütyürel…
a fenti videóról
A koreográfiát Vincze Árpád kitűnő magyarszentbenedeki táncos emlékére készítettük.
Árpi bácsi 2018. január 9-én távozott el közülünk. Laurával ekkor döntöttünk úgy, hogy megemlékezünk róla. Kevés olyan embert ismerünk, aki párostáncainkat ennyire magas fokon művelte volna. Árpi bácsi nem csak a Küküllő-mente, de egész néptáncunk kiemelkedő egyénisége volt.
A XXVIII. Zalai Kamaratánc Fesztiválon előadásunkat mind a zsűri, mind a táncos szakma osztatlan elismeréssel fogadta. Az előadásért Táncos Előadói Díjat kaptam, a Zalai Táncegyüttes Együttesi Nívódíj 1. fokozatát pedig két produkciójával érdemelte ki, amelyből az egyik a mi búcsúszámunk volt. Köszönjük az elismerést!
éven át táncolva
-nél több fellépés
Könyvek, zenék, idők, helyek
Ha film, akkor: Mátrix, ha tánc, akkor: Ezeregy Év, ha zene: Mozart: Requiem és Liszttől bármi. Voltam New York-ban, ahol elkápráztatott a város pörgése, az emberek közvetlensége, de jártam a szászcsávási cigánysoron is, ahol kijózanító volt látni a körülményeket.
Példaképek
Számomra minden olyan táncos példakép, aki még természetesen tanulta a néptáncot. Ez szakmai ártalom is: folyton őket igyekszünk utolérni.
Mi lesz?
Az elszakadások korát éljük: elszakadunk a természettől, egymástól. Jó lenne visszatalálni mindkettőhöz.
Számomra a magyar néptánc a Haza.
Elég egy mozdulat, és otthon érzem magam.
Világéletemben több mindennel foglalkoztam. Számomra a művészet mérce, amely akárhol megjelenhet. 10 éves zongoratanulmányaimat arany minősítéssel zártam; több mint 15 évig karatéztam dobogós helyezésekkel; középiskolában matematika- és nyelvi versenyeket nyertem. De 9 évesen elkezdtem táncolni, és ez azóta is tart, minden mozdulatomban. Ez szerelem.
Ma, amikor oly rengeteg inger ér minket: amikor percenként jönnek az értesítések okoseszközeinkre, amikor félóránként kapunk legalább egy e-mailt, és egy karnyújtásnyira került a világ bármely pontja, nem csoda, ha nem igazodunk el. Néphagyományunk természetes, biztos alapot nyújt, ahova bármikor visszatérhetünk, ha elveszettnek éreznénk magunkat.
Éltetni a hagyományainkat
Emlékszem,
az utánpótlás-csoport egy nyári tábor alkalmával kezdett el közösen próbálni a Zalai Táncegyüttessel.
Még előtte néhány hónappal láttam egy videót az interneten, amin – akkor még nem tudtam, hogy – az Ordasok táncoltak legényest. Azt a felvételt annyiszor néztem meg, hogy szinte fejből tudtam a koreográfiát. Egész nyáron lázban égtem, hogy a táborban talán mi is legényest fogunk tanulni. Így is lett. Ekkor kezdtem el ismerkedni a kalotaszegi legényessel, amely azóta is a legkedvesebb táncaim közé tartozik.
Ha új falu táncanyagának elsajátításába kezdtünk, mindig kiutaztunk az adott településre – nem az egész együttessel, hanem akiket érdekelt a tánc annyira, hogy hajlandóak voltak időt szakítani rá; ez legtöbbször az együttes vezetőjén, Varga Jánoson kívül csak engem jelentett, de időnként csapódtak hozzánk mások is. Ilyenkor felnéztünk az ottani égre, beleszagoltunk a levegőbe, beszélgettünk a helyiekkel, megkerestük, mi maradt a tánc- és énekhagyományokból.
